Évtizedeken keresztül nyugati döntéshozók a Hamaszban egy olyan terrorista szervezetet láttak, amely Izrael állam megsemmisítésében érdekelt, s soha nem fogadja el a kétállamos berendezkedésen alapuló területi kompromisszumot. Ezt a megállapítást Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök is megismételte július 14-i tel-avivi beszédében; Barack Obama kairói látogatásakor ugyan vonakodott a Hamaszt „terrorista szervezetnek” nevezni, azonban a szervezet megreformálására sürgetett. Ezzel tiszta vizet öntött a pohárba: amennyiben a közel-keleti konfliktus során a Hamasz a politikai rendezés főszereplőjévé kíván válni, az USA, Izrael és a térség államainak mércéjéhez kell alkalmazkodnia.

 

A nyugati politikusoknak korábban a Hamasz kompromisszum-képtelensége volt közel-keleti politikájuk meghatározásakor az egyik sarokkő, amely megakadályozta a szervezethez való közeledést – ezt a terrorista cselekményekkel és a mozgalom ideológiai ortodoxiájával, rugalmatlanságával magyaráztak. Ennek alátámasztására rendre a szervezet 1988-as alapító manifesztumát citálták, amely antiszemita kijelentéseket tartalmaz és Palesztina földjének felszabadítását tűzi zászlajára – erőszakkal.

 

A változás azonban elkerülte a kritikusok figyelmét – állítja Bröning, aki szerint az okirat többé már nem esik akkora súllyal a latba a mozgalom ideológiájának meghatározásakor. Ettől már 1990-től kezdett eltávolodni, jóllehet annak megtagadásáról még korai lenne beszélni. Mahmoud Ahmad al-Ramahi, a szervezet egyik vezetője egyenesen odáig ment, hogy az okirattal kapcsolatban kijelentette: „fontosságát nem szabad összekeverni a Szent Koránéval”. A szerző megjegyzi, hogy a nyugati döntéshozóknak ideje megfontolniuk a Hamaszhoz való közeledés lehetőségét, s megnézniük, hogy a szervezet újabban mit ért el politikailag.

 

A Hamasz 2006-ban a politikai rendszeren kívül álló, dogmatikus szervezetből a palesztin politika ellenzéki pártjává vedlett, majd a lépést egy radikális ellenzéki pártból való, a palesztin területek többségi pártjává alakulás követte, a 2006-os választások után pedig de facto a gázai övezet irányítója lett. Meglepően rövid idő alatt a szervezet felhagyott a vallási retorikával és Palesztina erőszakkal való felszabadításának hangoztatásával, s a szekuláris, pragmatikai alapon történő államépítésre helyezte a hangsúlyt.

 

A 2006-os választásra készülődve a fegyveres ellenállás helyett már a bírói reform, magasabb színvonalú oktatás és lakhatás, jobb egészségügy, valamint környezeti politikával kampányoltak. A földcsuszamlásszerű győzelmet ráadásul egy olyan választáson aratták, amelyet demokratikusnak és korrektnek tartottak.

 

A gázai övezetet irányító miniszter, Ismail Haniyeh által kibocsátott irat tanúsága szerint a Hamasz egy radikális, fegyveres szervezetből egy kormányzásra törekvő párttá lényegül át, amely dokumentum ráadásul nem említi a fegyveres ellenállást, vagy az Izrael-ellenes agitációt, e helyett az államépítésre és a gazdaságpolitikára fókuszál, a fenntartható fejlődés érdekében pedig a „nemzetközi befektetést” is el tudja képzelni. 2007 júniusában, a palesztin egységkormány zátonyra futásával és a gázai puccsal (a Fatah kiebrudalásával) új helyzet teremtődött: a modern Közel-Kelet történetében először egy szunnita vallású fundamentalista szervezet kerített birtokába egy terület fontos részét, annak homogén populációjával együtt.

 

A Hamasz a palesztinok egyharmadának feletti uralmával a kormányzás feladataival találta szembe magát; az államépítés részeként adót gyűjtött, határt ellenőrzött és a biztonsági erőket reformálta meg. Amikor pedig szembesült a köztisztviselők sztrájkjával, nem a szomáliai, vagy afgán hadurak jellemezte példák után nyúlt: nem a „hagyományos iszlám” kormányzási formákat vette elő, hanem a párthoz lojális aktivistákkal töltötte fel a palesztin intézményeket Gázában.

 

A szerző szerint azonban nem kell elhamarkodottan piedesztálra emelni a szervezetet: a Hamasz továbbra is tekintélyelvű, gyakoriak az emberi jogok semmibe vétele, a véleménynyilvánítás szabadsága pedig korlátozott.

 

Azonban enyhülés következett be a korábbi merev, konfrontatív retorikával szemben is. Khaled Mashal, a Hamasz vezetője a Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök és Barack Obama amerikai elnök korábbi kijelentéseire reagálva júniusban Damaszkuszban finomhangolt beszédstílusán, amikor Haniyehez hasonlóan az 1967-es határokon belüli Palesztin állam megalapítására szólított fel. Ez nagy előrelépés a Hamasz okiratának antiszemita jellegéhez képest, amelyben kategorikusan az „összes palesztin föld felszabadítására szólít fel.” – hívja fel rá a figyelmet a kutató.

 

Mindezek ellenére a Hamasz vezetőinek várakozásaival ellentétben nyugati részről erős indifferencia volt érzékelhető Mashal beszédét követően is, ugyanis a palesztin szervezet hivatalosan továbbra sem fogadja el Izrael állam létét a létezésre. Nyugati megfigyelők ezt az ellentmondást hovatovább taktikai húzásnak tartják, s cáfolnák, hogy a Hamasz megváltozott volna. A Hamasznak azonban ez a kétértelműség kiemelt jelentőséggel bír a közeledő választások miatt, ugyanis szükségük van arra, hogy fenntartsák kissé bizonytalan helyzetüket legitimitásuk fenntartására, mint az Iszlamista Ellenállási Mozgalom Gázában és a Nyugati Parton.

 

Izrael zsidó államként való elismerésének következtében nemcsak a Hamasznak a palesztinok közötti rangján esne csorba, hanem gyengítené a pozícióját Izraellel szemben is. Izrael jogának el nem ismerése nem szabad, hogy kizárja a diplomáciai kötelezettséget a palesztin szervezettel. A pragmatikus politikai engedmények mindig is megelőzték az elvont ideológiai fordulatokat – vallja a szerző. Bröning erre a 20. századi európai szocialista mozgalmakat, valamint a Kínai Népköztársaság példáját hozza fel, amely ugyan továbbra is hű maradt a kommunizmushoz, de már olyan gazdasági zónákat létesített, ahol szárba tudott szökkeni a kapitalizmus is.

 

A Hamasz felhagyott azzal a politikával, hogy csupán terrorista szervezetnek tartsák számon – foglalja össze a kutató, aki szerint a szervezet megmutatta, hogy képes a politikai fejlődésre és az ideológiai pragmatizmusra. Az ideológiai változást ráadásul a Hamasz összes (a damaszkuszi, Mashal vezette héják is) frakciója támogatja. A szerző sajnálatának ad hangot, hogy Washingtonban ezt még nem ismerték fel, a külügyminisztérium szóvivő-helyettese szerint ugyanis a „Hamasz még mindig Izrael elpusztításában hisz.”

 

Bröning felszólítja a nyugati döntéshozókat, hogy hagyjanak fel a Hamasz bojkottálásával, s szerinte az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseiknek olyan jelzéseket kellene adniuk, amely egy a Hamaszt is magában foglaló palesztin kormány elfogadását feltételezi. Csak az előfeltételek nélküli tárgyalások fogják áthidalni az ideológiai szakadékokat és fogják közelebb hozni a feleket a kétállamos megoldás és a tartós izraeli-palesztin béke felé.

 

Forrás:Foreign Affairs